I.

Lehunyja szemét a meddő zaj.
A tócsákban némán fekszik a csend.
Az utcákon szalad az esőszag,
s mögötte magányos kerticsap-nesz.

A fákon ülő, halk vízcseppektől
összefolynak a tavaszi színek.
A lombok, bár kevély esernyők
a betonból kiáll a zavaros hideg.

E kora esti égbolt feszülten laza
póráz, egy tört test, egy habzó száj,
miben elveszik a lámpafény zaja.

Félig halott, félig alvó táj.
Most nem a szokott úton sétálok haza.
Ott túl sok ropogó autó jár.

II.

Összesúgnak most az ablakokon
a merev, mozdulatlan, itt felejtett
esőcseppek. A tavasz halkan kocog,
s a földről felszedi a színeket. Egy
tócsába lép: a teste feketébe
dől, és sötéten, mereven megáll.
Az éjszaka a tél vékony peremére
tuszkolta, s ahogy kopog a nyár
papucsa Budán már nem hallhatja.
Süketen zuhan az egy éves

feledésbe. Makacs a hold, de végre
sugarát üti egy vizes ablaknak.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.