Minden mondat labirintus
szádból, miben egyre jobban
elveszek. Egy megunt ritmus
marad csak e versben rólad

és eltéveszthetetlen vágy.
Kérlek örökre zárj bele!
A sok tövis simít! Lágy!
Vagy ez tán a szirmok hegye?

Szemed titok-bokréta.
Hogyan is tudnám mellőzni?
Csak tégy valami konkrétat!
E tudatlanság megőrjít!

Csak nézem külsőd vakként én.
Alakod a rejtélyes éj.
Talán hajnal van a végén:
Halk vágyaimnak egy esély.

Labirintus neked e vers?
Nem érzed az erdőtüzet?
Minden betűm érted heves!
Tőled heves ez a füzet!

Szavaidnak ajtót nyitok,
ha elmondod mit tennél,
ha úgy látnád, szemem titok
s e titok vonzóbb mindennél.

Én ásítok. Te ásítasz.
Más titok, más vigasz

kell nekem. Az, mi rajtad van:
a stabil alakban.

Tátongó száj. Fog-jégcsapok.
Hajadban szél dadog.

Kis kráterek arcbőrödön.
Beléjük költözöm.

Te ásítasz. Én ásítok.
Más vigasz, más titok

kell nekem. Az, mi benned van:
zajos csend, csendes zaj.

Sok szétszórt szó: őszi avar.
Nyugodtság. Felkavar.

Vágy börtöne. Lágy ösztönök.
Ma beléd költözök.

Megremegek, és megremegsz.
Más nem kell! Te kellesz!

I.

Hirtelen jöttél, mint az őszi szél.
Megfontolatlan érzés-hordalék.
Egymáson heverő, félénk szavak.
Ajkadon szinte még más csókja ég.

Egy szétszórt épületben kutatlak
nyáladzva, mint egy kiszáradt kutya.
Szemedet keresem, hogy szomjam
oltsa a könnyek végtelen kútja.

Csak te végy magadhoz. Más
nem kell. Inkább megdöglök egyedül.
A pilisi hegyek zúgó csendje
tetememre
örökre, majd mint takaró terül.

II.

De csak jelen van. Kereslek. Hiába.
Kiáltja a szükség hangos szavait.
Szimatolok, de illatod látens,
vagy csak túl erős a semmi szaga itt.

Négylábon kúszom. Sánta vagyok.
Instant szél fúj. Feléd fúj remélem!
Gazdája lettél e kölyökkutyának,
csak nyelvemmel arcod el még nem érem.

Túl hirtelen, s túl sebes szellő az,
mely szívemet csak feléd hajtja.
Még ki se mondtad, hogy nem kell
egy kóbor kutya,
de én már szeretnék túllenni rajta.

Befejezed a betűim
érdekes szokás
itt a csótányokban úszó
régi romos falak között
melyek úgy bámulnak ránk mintha
csak öreg emberek arcai
lennének
a repedéseik idő ásta ráncok
ezek a színekbe merülő képek szemeik
a nagy lyuk ott egy száj
és vastag hallókészülékekkel hallgatnak
és te befejezed a szavaim
de mintha nem csak te hanem
ők is tudnák a következő
lépéseket
centimétereket kilométereket
centilitereket decilitereket litereket
betűket szavakat mondatokat sorokat
perceket órákat napokat hónapokat éveket
mert annyi mindent láttak már
annyi minden
bukdácsolt pattogott
mászott szaladt
ütközött és esett szét
itt köztük
ha azt mondanám hogy valami
mint egy kőtömb nyomja a szívet
bennem amit talán ki se
lehet vagy ki se lenne szabad mondani
azért kíváncsi lennék rá
hogy ha belekezdenék be tudnád-e
vajon fejezni azt a mondatot
úgy egyszerűbb volna
az érzések csak impulzusok sorai
és a sorok tényleg morzsolódó sziklák

Most csak nézlek megint, s te nem
veszed észre. Az arcodba
betonozom tekintetem,
hófödte mosolyt karcolva

belé. Maradj nekem vágynak
vörösen viháncolva még,
hol a szenvedély nem fájhat.
Importált érzés-hordalék

vagy nekem e konténerben,
az elfáradt, izzadt szívben.
Forró parázs: ott ég bennem.
Füstjel eme vers, hát szívd be

magadba most az orrodon.
Vegyüljön csak a véreddel!
Instabil szavak. Gondolom,
pusztán léteddel éred el

e hatást nálam. Te ihlet
vagy. Holt mezőn egy tulipán.
Tudtodon kívül hát így lett
szellőidből nagy hurrikán,

miben forgok nézve arcod,
s a vágy száradó betonját.
Füst, parázs, és égő karcok
rajta. Majd évek eloltják...

Kérlek légy az én vörös almám!
Elér ez? Olvasol? Hallo! Hallo!
Lomha szívem az üres fán rádtalál.
Lennél fehér folt a fekete falon?

E reménytelen szavak hullnak rá
szegény márvány szívemre mikor
nekem vágod szemeid. S bénul a láb.
Egy reménytelen szó... tégy bármit vele:

"Kellesz!" Zárj be magadva, s tégy szabaddá!
E selejtes vers csak törött kacat.
Most velem jössz e papírba zárva haza.

(Hisz bíbor betűid válltak szavakká,
s szavakból épültek sorokká benne.
Minden, minden a tiéd, s bárcsak
így egyszer tán az enyém is lehetne...)

Ősz a vonaton. A vonaton ősz.
A vonaton ülsz. Monoton nősz.

Arcokat nézve. Nézve arcokat.
-Karc az ablakon. Kis karcolat.-

Az összes üres. Üres az összes.
Kávét iszol nehogy összeess.

Zsebedben semmi. Szemedben tájak.
Összeesnek. Halálra várnak.

A kalauz jön. A szája nyitva.
Beszél: "Nem hallasz? Ember, itt vagy?"

A vonat robog. Robogó vénák.
Az emberek fák. S a fák némák.

A bérlet lejárt. Egy lejárt bérlet.
Meleg a kabát. Búvalbélelt.

Acélpillantás. Pillanat-acél.
A cél még messze. Messze a cél.

Marja a reggel. A szemed marja.
A vége eljön. Túl hamar. Ja...

Kinn fut az álom. Az álmok kínok.
Instabil külvilág. Benn inog.

Leszedál az űr. Egy úr épp leszáll.
Helyén egy darab semmi lesz már.

A sín hallgat. Hallgatnak a sínek.
A vég késik. Az élet siet.

Hirtelen minden. Minden hirtelen.
Az akarat nyer a szó ellen.

Eltévedt arcok. Mind tiszta snassz.
Mindenki leszáll. Te itt maradsz.

A szűk csend gyarló. Gyarló a szűk csend.
A táj látens beteg. Szél tüsszent.

Titok a lényeg. Lényeges titok.
Elszórt részek a földön. Itt-ott.

Az ablak vak. Benéz rajta az éj.
Szertedobált fények. Holdkaréj.

Szitáló sötét. A sötét szitál.
Összefolyt közeli-messzi táj.

A béke rád ül. Rád ül a béke.
Egy út van. Seholsincs vége.

Szemet szúró, szinte szajhásan kirívó
ruhában álldogál egy bíbor bokor. A
nap reflektorfényében e kis ringyó
a feltűnésért a többit okolja!

Vonaglik a szélben. A sok zöld között
társat keres magának. Unalomból.
Egyedül mered le rám a dombról
a szerelem színébe öltözött...

De lassan vége. Majd ledobja ruháját,
s semmi titkot nem hord többé,
nem takarja vastag ágait: háját.
A szembeötlőség csak pár hétig volt övé.

Szürke lesz, mint a többi. Egyhangú.
A fehér semmiben, némaságban úszik,
s lassan idomulva zörgése elhalkul.
Az ürességbe végül belenyugszik,

Mélyre ások
elejtett pillantások-
ba:

Egyik tiéd,
de jó is lenne, ha ég-
ne.

Ne. Egy másik
is tiéd. Nézel. Ásít-
asz.

A harmadik
másé, de nem érdekel.
Kell-

esz. Csak te!
Bár találnék egy forrót!
Hol vol-

tál eddig?
Csak küldj egy vörös jelet!
Ennyit

kérek én.
Egy túlfűtött pillantást.
Mást

ne. Ez kell
csak. Véletlen a szívemre
fekszel,

s minden megszűnik fontosnak lenni,
minden megszűnik pontosnak lenni...
Csak küldj egy vörös jelet... Ennyi...

Kétszer láttalak... Talán háromszor,
de mint vízbe hajított szikla merültem
beléd. Most minden emlékem hűtlen,

csak arcod darabjai vannak itt zsebemben.
Szende szemed, s szatén szád.
Összegyúrom e szétszórt masszát.

Kezemben vagy. Félkész fénykép...
Minden itt van, csak az nem, mi kellene,
a homályos pixelek mögé rejtett jellemed!

Tán mindig a távolba nézel feketén?
Spórolsz a szavakkal? Nyikorog ajtód?
Esténként fejed a pázsitra hajtod...?

Vagy fehéren, mélyen meredsz rám?
Szavaid áradnak, s ajtód nyitva fogad?
Esténként fejed alá gyűröd a csillagokat?

Talán mindegy is. Jó rád gondolni...
Oly sokszor csalódtam már éles képekben!
Félhomályban tökéletes a tökéletlen!

Talán visszaraklak üres zsebembe,
e tátongó, sötét széfbe: a szívbe,
hol e jól őrzött fényképnek kifakul színe,

s úgy együtt lehetnénk monokrómok,
De addig nézz föl az emlékből: e sötét árokból.
kétszer láttalak... Talán háromszor.

Eltelt egy év, s tán te lettél más,
vagy tompább ihletet fúj csak az ősz.
A kertben körbenéz a jól ismert fa,
s vele te is egyre csak nagyobbra nősz.

Kinőtted a régi, szakadt vászon dzsekit.
A tollak kifogytak, már hiába írod,
hogy "az eltévedt elmúlás nem érdekel senkit."
Üresek a szétszórt szavakra szánt papírok.

Már kevésbé várod a törtfehér telet.
Már nem okoz örömet, hogy minden megfagy.
Már némán álldogál a kertben,
e régen még olykor túl beszédes meggyfa.

Tavaly még a Duna-parton daloltak
a szende színek neked: sárgán, barnán, a
csókod ráolvadt egy margitszigeti padon,
egy bús, szőke lány alvó ajkára.

Most az asztalnál ülsz egyedül, s nézed,
hogy a pirítósra lágyan ráolvad a vaj.
Eltelt egy év, s tán te lettél unalmas,
vagy az ősz volt ennyire másmilyen tavaly?

Bárcsak átugorhatnék az idő felett!
Hogy lássam: bárminek van-e értelme!
Hogy még szinte vérző sebeid feledd!
Vagy, hogy kiderüljön gyilkos pengém éle te

vagy. De itt állok a rideg ég alatt
tanácstalan. Néha látlak... Néha eltűnsz.
Míg szememnek végül tán csak annyi marad,
hogy e haldokló, hűvös tájba ferdülsz.

Bárcsak átugorhatnék az idő felett!
Hogy lássam, télen kopár kertemben virágzol,
vagy a zuhogó hó majd végül belep,
s csak jobban fáj majd, ha kicsit kilátszol.

De most egy pilisi hegy kevélyen domborul!
Csupaszon formás lesz, mi még ormótlan!
Most veled vagyok szomorú...
s ennél nem voltam még boldogabb...

Bárcsak átugorhatnék az idő felett!
Hogy komor szemedet nevetni lássam!
Vagy hogy megsúgd, hogy sose nevet,
hogy magam a bús, barna avarba ássam.

De most csak közeledő fogaskerék vagyok,
s hogy később majd elforogsz-e rajtam
nem tudhatom. De pörgök feléd, hallod?
E csapongó, csörömpölő fémes zajban...

Bárcsak átforoghatnánk az idő felett...

Együtt...

A

felejtés rezzenéstelen tavaiban
egy alma lehetnél, mi nem merül el.
Nyammogó kukacok a süllyedő tavalyiban.
Egy cinege vagyok a parton, ki fülel,
s csőrével téged felkapna gyengéden.
Itt a parti fák alatt alszik az éden.

Érett gyümölcsbe kéne harapnom,
vagy a túlerjedtbe belehalni végre
a te fád alatt, az idilli parton.

Kén-e létezésed szememnek, ha
én e világban mást nem akarok látni.
Ne higgy benne, hogy szeptember van,
e pusztulásban a legjobb eggyé válni.

Ma láttalak először,
s mint e szeptemberi heves
szél az ablakból, előtör
e vers
sikítva belőlem.

Kezeink pár centire
feszültek meg egymástól.
-Szorítsd az enyémbe, ide
mielőtt megfázol...-
gondoltam.

Ugyanaz az árnyalat
e két kézfej: törzs-barna...
Ilyen lett a nyár alatt...
A fejedet
döntsd balra,

hogy közelebb legyél!
Hogy ne érezzem e hideget!
Az ősszel váljunk eggyé!
Ezt akarom,
elhiheted.

Ha látlak itt a jövő héten,
közelebb csúsztatom kezem...
S tán majd jobbra dőlök éppen,
hogy a neved
megkérdezzem.

Nem szeretnélek ennyire akarni...
Jobb lenne talán feketén elmenni,
mint hiábavalón, törtfehéren világítva
maradni.

Elmenni
mégis mindig sokkal nehezebb. Csak
a hiábavaló, súlyos szavak maradnak.
Nem akarlak ennyire szeretni...

Éjszakák végtelenül visszhangzó zajából
átolvadni hajnalok szétszórt csendjébe.
Látni, ahogy az ébredő sugarak alatt
megreped az elnémult fürdő csempéje.

A földről fölszedni egy-egy elhagyott hangot.
Eltenni mélyen a szívbe: a farzsebbe.
Előhúzni egy másnapos, üres téren,
mi tán végesen, de makulátlanul zajmentes.

Súlytalan szavak súlya alatt ülni.
Ahogy a semmi felém néz a lépcsőfordulóból
kiömlő, szétfolyó érzéseket nézni,
mint vizet, mely kibugyog a repedt kancsóból.

Súlytalan szavak alatt ülni... csak ülni,
de belül a lépcsőn a semmi felé menni,
mikor a hajnal a vizualitást kihűti,
s hol minden... minden hang csak ennyi:

I.

Hajad holló megkötött szárnyakkal.
Ha szélnek eresztenéd messze repülne
s szemem az elszálló látványra ülne,
míg vissza nem szállna hófödte válladra...

Válladra, mit fed fehér hó,
hova hajtanám fejem,
s éj-sötét, bársony takaró
lenne a holló nekem.

II.

Lábaid masszív korinthoszi oszlopok.
Fáradt utazóként fekszem árnyukba.
Időn, s téren szívemmel átnyúlva
talpad mellől kis törmeléket lopok...

Törmeléket talpad mellől.
szétszórom az álmomban,
hogy ha az oszlop majd eldől,
zuhanjon a vándorra.

III.

Szemed steril, lágy-kék, hideg tenger.
A gödrök alatta: eső mosta árkok.
Egy szabad szoba kulcsára várok,
hogy megszállhassak tenger-tekintetedben....

Tekinteted szálloda.
Szemhéjjad egy nagy kert és e
csillogó víz számomra
mély-kék titkok kerítése.

IV.

Lágy-kék tengerek, masszív oszlopok.
Egy város felett a holló köreit rója.
Én egy falóban ülve egyre csak várok.
"Lehetnél-e az enyém Trója?"

Túl sokáig hagyta kint a nyár
az éjszakáit a szabad ég alatt,
mit felhők borítanak, s üres téglalap
most. Pest magába szívta már

a koraszülött ősz felsírását.
A fák lengedeznek, mint a stripperek.
Jövő hétre már esőt tippelnek,
Pár csillag csendben festi mását

az égen szétfolyó szürke felhőkben,
de tudják lassan ők is eltűnnek.
Mint a nyár, belül én is eltörtem,

s így eltaszítom azt, aki hűtlen
lett. Az augusztus, rájöttem: felelőtlen,
a csillogó éjszakái kihűltek.

Visszatérni valahova,
hol sosem voltam még igazán.
A néma csendben álló szoba,
a megfagyott, régi kazán,

az otthontalan ölelések,
a honvágy keltő, távoli tűz,
életlen, zord konyhakések.
Az udvar fehér bárszékén ülsz.

Felismerni az ismeretlent:
Egy eddig megbúvó ráncot a
homlokban idegen istenemen.

A kihűlt holdon barna foltok,
csillagokat szór szét az éj.
Roskadozó, rekedt polcok,
reszkető délkeleti szél.

Magát ringató karosszékben
ül a semmi, s méreget.
Szívemen egy halom bélyeg.
Mit messze küldtem? Szétesett.

Átkarolni a test nélküli
tárgyakat. A túl nagy semmi
hallatán újra megrémülni.
 

Feszülten néz. Megfagyott bőre
elfolyó arcáról, mint patak csorog.
Felém fordul. Meglát. Vicsorog.
Megnémult, fekete utcák éjjeli őre.

A szétfeszülő csendben áll.
Csak ő van, és én, s a málló ég.
Hozzám vágja hideg tekintetét.
A nyár leheletétől szegregál.

Létével védi az utcák álmait.
Ránézek. Tartása meggyötört.
Úgy teszek, mintha nem állna itt.

A pillanat, mint az utca jege eltört.
A földhöz szögezi vasbeton lábait.
Magára hagyom az éjjeli őrt.

Egész éjjel csaholtak a kutyák.
Fekete titok mászott -e külvárosi éjben-
a kertek alatt. Egy pillanatra
megállt a félrecélzott lámpafényben,
s tovább kúszott a csendben fáradtan.

Az ablakból néztem. Félig láttam csak
a magány, s a bú e torz sziámi ikrét.
Az utca remegett. Tán régóta itt élt,
vagy csak a ferde fény alatt gyorsan átszaladt.

Vakítón csillogott. Nála én szebbet
nem láttam még soha az életben...
Hogy megfürödjön bennem ferde fény lettem.

Bámultam vágyva, hogy csodalátom lássa.
Egy végtelenített, kivágott képkocka volt.

Asszimilálódó kutyák halkuló csaholása.

Kifordulnak némán itt a mák.
Aprók és szinte színtelenek lesznek,
mint a mák.

Az idő síne zúgva meginog.
A balansz érzet megszűnik.
Megint ott

állunk a peronon. Te és én,
mint végtelen zsinóron két kötéltáncos.
Lekésném

a holnapokat, de nem indulnak.
A ma két vonat közti holtidő.
Még dúlnak

felettünk az Istenek mérgesen.
Én, mint egy kattogó fémkerék
szétesem.

Blicceltünk eddig koszos WC-kbe
bújva. Imádkoztunk, hogy a mák
érjék be

a csatlakozást. Sóhajt a váró.
Én beletörődtem, -de te még
anyázol-

hogy nem mondják be a több napos
késést. Csak ölelj meg... vagy
lőj agyon,

vagy inkább taxit hívj nekem,
mert lassú kerékként e repedt, rozsdás
síneken

kifordulnak némán itt a mák.
Aprók és szinte színtelenek lesznek,
mint a mák...

Amit a sínek közé szórtak...

Csak néha csöpög le egy-egy csepp már.
A roskadozó, rozsdás eresz,
mint egy gáttal elzárt, tomboló szempár,
mi könnyet már nem ereszt.

Kavarog a víz, megreped a csatorna
s a levél-tömés átszakad,
ahogy a könny is végül visítva, csapkodva
áttöri a gátakat.

A komor köveket simogatják
az apró, gyengéd pasztel hullámok.
Az eget sötétre festik bús felhők,
így innen a semmiig épp, hogy ellátok.

Zord formák buknak víz alá:
az egyik elszakad, már fel sem jön talán.
Villámok pislognak a feketeségben,
s viharjelzések a tó túloldalán.

Stégek bámulják a foszló fényeket.
A sima víz felszínén az éj elterül.
Szívem még a kékségbe filterként merítem,
de lassan feketébe bukom én is legbelül.

Bele fekszem az idill zajába.
A néma parton még némább kő leszek.
Mint a sötét alak nem bukom fel többször.
A villám, a fények pislognak: Vihar közeleg.

A megbánás rezgő
húrjai.
Kimerült határok
kontúrjai.
A szívekben árkok.

Ott ásunk mi egyre
méllyebbre.
Ott áll majd végül
az éj egybe.
Egymásba folyt vérünk.

Két szakadó ér a
torkolat.
Marjunk ma magunkba
foltokat
vörösen vakulva.

Végigcsorgó vér a
húrokon.
A bú nem a barátod...
a bú rokon.
Bennünk bíbor árkok.