Az utcalámpák kialudtak.
Csak egy házban égnek fények.
Egy halk, üres szobában
felrobban egy néma lélek.

Az ablakban áll. Szikrákat
szór szíve: szerény sorokat.
Az ablakból az utcára néz,
mi semmitmondón, komoran

mosolyog vissza kényszerből.
Szíve lángja szájáig lobban,
de ott fogai közt kialszik.
Nem érezhetné magát jobban:

Zuhog az eső belül s kívül,
vizes is a beton már.
A lámpák pocsolyákban tük-
röződnek, amint lelke detonál.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.