Kétszer láttalak... Talán háromszor,
de mint vízbe hajított szikla merültem
beléd. Most minden emlékem hűtlen,

csak arcod darabjai vannak itt zsebemben.
Szende szemed, s szatén szád.
Összegyúrom e szétszórt masszát.

Kezemben vagy. Félkész fénykép...
Minden itt van, csak az nem, mi kellene,
a homályos pixelek mögé rejtett jellemed!

Tán mindig a távolba nézel feketén?
Spórolsz a szavakkal? Nyikorog ajtód?
Esténként fejed a pázsitra hajtod...?

Vagy fehéren, mélyen meredsz rám?
Szavaid áradnak, s ajtód nyitva fogad?
Esténként fejed alá gyűröd a csillagokat?

Talán mindegy is. Jó rád gondolni...
Oly sokszor csalódtam már éles képekben!
Félhomályban tökéletes a tökéletlen!

Talán visszaraklak üres zsebembe,
e tátongó, sötét széfbe: a szívbe,
hol e jól őrzött fényképnek kifakul színe,

s úgy együtt lehetnénk monokrómok,
De addig nézz föl az emlékből: e sötét árokból.
kétszer láttalak... Talán háromszor.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.