Éjszakák végtelenül visszhangzó zajából
átolvadni hajnalok szétszórt csendjébe.
Látni, ahogy az ébredő sugarak alatt
megreped az elnémult fürdő csempéje.

A földről fölszedni egy-egy elhagyott hangot.
Eltenni mélyen a szívbe: a farzsebbe.
Előhúzni egy másnapos, üres téren,
mi tán végesen, de makulátlanul zajmentes.

Súlytalan szavak súlya alatt ülni.
Ahogy a semmi felém néz a lépcsőfordulóból
kiömlő, szétfolyó érzéseket nézni,
mint vizet, mely kibugyog a repedt kancsóból.

Súlytalan szavak alatt ülni... csak ülni,
de belül a lépcsőn a semmi felé menni,
mikor a hajnal a vizualitást kihűti,
s hol minden... minden hang csak ennyi:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.