Harminc éves vagyok
a városligetben sétálok
s egy fát keresek melyhez
ifjú-gimnazista koromba úgy
simultam mint egy születést
váró embrió ősz volt
a fa a szél dúdolt az
édes eső után egy balladát
mintha most is hallanám
a szelet és látnám a magas
szivárvány tölgy visszafogott
de annál őszintébb mosolyát
s dús hajamon érezném lehulló
nemes bíbor leveleit s hallanám
a távolodó horizontba merülő
madarak duettjét a széllel és
arcomon nyílna a nyugodt nap
fénye sárga virágokban!

Tizennyolc éves voltam
és nem sejtettem hogy a
fém ballada nem a szél szép
éneke volt hanem a síró vasak
csörömpölésének üvöltése ott
a szívemben virág nyílt akkor
az ősz meleg fánál most pedig egy
betongyár beton gyökerei nyúlnak
mélyen a földbe és örökre
elrepülő madarak kontúrját
mossa szét a horizont még
utoljára félkopasz fejemre ömlik
az ereszekben síró fekete víz mint
a gyár olvadó arcán csorgó
keserű könnyek s távolodik az
ének míg végül majd a láthatár
feloldja magában.

Harminc éves vagyok és
tenyeremben rozsdás
szúró szögeket érzek az ősz
fa emléke a kereszt
én markolom
ő elereszt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.