Feszülten néz. Megfagyott bőre
elfolyó arcáról, mint patak csorog.
Felém fordul. Meglát. Vicsorog.
Megnémult, fekete utcák éjjeli őre.

A szétfeszülő csendben áll.
Csak ő van, és én, s a málló ég.
Hozzám vágja hideg tekintetét.
A nyár leheletétől szegregál.

Létével védi az utcák álmait.
Ránézek. Tartása meggyötört.
Úgy teszek, mintha nem állna itt.

A pillanat, mint az utca jege eltört.
A földhöz szögezi vasbeton lábait.
Magára hagyom az éjjeli őrt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.