Csapódjunk egymáshoz: üveg a fémhez.
Törjünk ketté a néma csendben.
Szilánkok a talpakban. Érezz
fájdalmat, vagy megbánást. Válasz egyet,
mert én nem tudom mindkettőt helyetted.

Elfelejtettem már milyen törni, vagy törve
lenni. Ezek csak a fizikai törvényei.
Szétszálló szilánkjaim tőled
egyre messzebb: a szívedbe fúródnak.
Darabokban várom, hogy gyulladjon a holnap.

Kiömlött belőled minden. Üres vagy
és végre tiszta. Úgyis leesünk mindketten.
A jövő a földön minket ülve hagy.
Egyikünk marad egész, a másik részekre
hull folytonos, széteső fájdalmat érezve.

Csak vagyunk itt... egymásnak támasztva,
mint két újraéleszthetetlen tárgy.
A fény, mit visszaversz rajtam átszalad,
de a széthullást nem értem, s nem tudom én,
hogy melyikünk az üveg, s melyikünk fém.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.