Bárcsak átugorhatnék az idő felett!
Hogy lássam: bárminek van-e értelme!
Hogy még szinte vérző sebeid feledd!
Vagy, hogy kiderüljön gyilkos pengém éle te

vagy. De itt állok a rideg ég alatt
tanácstalan. Néha látlak... Néha eltűnsz.
Míg szememnek végül tán csak annyi marad,
hogy e haldokló, hűvös tájba ferdülsz.

Bárcsak átugorhatnék az idő felett!
Hogy lássam, télen kopár kertemben virágzol,
vagy a zuhogó hó majd végül belep,
s csak jobban fáj majd, ha kicsit kilátszol.

De most egy pilisi hegy kevélyen domborul!
Csupaszon formás lesz, mi még ormótlan!
Most veled vagyok szomorú...
s ennél nem voltam még boldogabb...

Bárcsak átugorhatnék az idő felett!
Hogy komor szemedet nevetni lássam!
Vagy hogy megsúgd, hogy sose nevet,
hogy magam a bús, barna avarba ássam.

De most csak közeledő fogaskerék vagyok,
s hogy később majd elforogsz-e rajtam
nem tudhatom. De pörgök feléd, hallod?
E csapongó, csörömpölő fémes zajban...

Bárcsak átforoghatnánk az idő felett...

Együtt...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.