Üres ma az én kis utcám.
A zaj is bebújt a beton alá.
A járda a sárga fényt kihúzná

a korhadt törzsű, megdőlt lámpából.
Egy autó csak, mi rám bámul
fél szemmel. Füst folyik állából.

Az utolsó buszt várom.
A haldokló magány hozzám bújik,
mint éjszaka egy izzadt álom

szemhéjjam, e pamut takaró alatt.
A járda lenéz az üttestre, min
a lámpafény végre táncol. Mint a nap

világít a beton, mintha színarany
lenne, de még mindig néma minden.
Az utolsó busz kimarad...

A fény és a hang e térben túszok.
E tátongó üresség nem mond semmit...
Nem mond semmit... de az is túl sok...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.