A megbánás rezgő
húrjai.
Kimerült határok
kontúrjai.
A szívekben árkok.

Ott ásunk mi egyre
méllyebbre.
Ott áll majd végül
az éj egybe.
Egymásba folyt vérünk.

Két szakadó ér a
torkolat.
Marjunk ma magunkba
foltokat
vörösen vakulva.

Végigcsorgó vér a
húrokon.
A bú nem a barátod...
a bú rokon.
Bennünk bíbor árkok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.