Szemet szúró, szinte szajhásan kirívó
ruhában álldogál egy bíbor bokor. A
nap reflektorfényében e kis ringyó
a feltűnésért a többit okolja!

Vonaglik a szélben. A sok zöld között
társat keres magának. Unalomból.
Egyedül mered le rám a dombról
a szerelem színébe öltözött...

De lassan vége. Majd ledobja ruháját,
s semmi titkot nem hord többé,
nem takarja vastag ágait: háját.
A szembeötlőség csak pár hétig volt övé.

Szürke lesz, mint a többi. Egyhangú.
A fehér semmiben, némaságban úszik,
s lassan idomulva zörgése elhalkul.
Az ürességbe végül belenyugszik,

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.