Ősz volt s mégis a végtelen tél
fagyában ültem. A papír te vagy, szívem toll
volt, de elfogyott a tinta. Ellöktelek magamtól
S mégis úgy éreztem: elmentél.

Ősz volt, sütött a nap s mégis
fekete volt minden. Egyik percben még
fogtam kezed, aztán ősz lett, elengedtem és
tudtam: eljön még a tél is.

Ősz volt s a végtelen úton sétáltál ott
a sárgán vérző fák közt, éreztem ez a kezdet
vége. Egy új végzet kezdete a járdán kopott.

Ősz van, s újra fogom, szorítom kezed
és az esőcseppel csillognak a hajadon.
Megint ketten sétálunk a végtelenbe.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.