Egy maszk mögé bújt egykor.
Fekete-fehér álarc volt az.
Láttam... szemben ült velem a metrón
szakállas szatír, kicsit kopasz.

A tükörben láttam az arcát.
A maszk mögül röhögött, vihogott
rám. Egy másik kocsiba szállt
át. Megálló metrók, a fék csikorog

s én újra látom őt ekkor.
Maszkja más, mint volt egykor:
A szivárvány színeit szórja szét

a nagyvilágban. Az én lelkem árva.
Ülök a süvítő metrón mosolyra várva.
Ő a peronon áll, s a vagon útra kél.

(S arcát nem láthatom már.
Mosolygott talán?)
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.