Az őszi utca csendjében
hátamat érinti egy tenyér.
Felpillantok, de nem értem
nézek a tátongó üresség
felé.

Kezemet felemeli egy
láthatatlan, lágy erő
S érzem az arcomba liheg
ahogy elered az üvöltő
eső.

Keringésbe kezdünk
s én félek tőle. Nagyon.
De érzem: ez az erő köztünk
megnyugtat. Tánc az
avaron.

A falevelek körülöttünk
halk, bús zenét játszanak.
Mindketten a semmiből jöttünk
s míg Ő az út testen
átszalad

Én nevetek, nevén szólítom
S átrohanok utána.
Táncolunk, én ordítok.
Megcsíp a jéghideg
fullánkja.

Éreztem már ezt egyszer
az üvöltő fájdalom
nem riasztja el, nevet
és reccsent egyet
lábamon.

Én taszítom, ő húz most.
Ez köztünk örök párbaj
S táncolunk az őszi úton
üvöltő levekkel
törött lábbal.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.