Hideg szellő szalad végig az utcán,
ahogy a magányos házakra tél vetül.
A nap még lenéz sokatmondón, furcsán,
de már csak egy halott D betű,

ahogy félbevágja egy betontömb teteje.
Egy fa ráncait simogatja korhadt kezével,
a leveleket mér régen elfeledte,
mikor a fagy feneketlen szemébe nézett.

Az üres utcákban némaság üvölt
s visszhangozzák a semmit. Kaján
vigyorral néz a lámpa magára a pocsolyában,
ami egy hanyag tükör.

Nem maradt semmi a természet svédasztalán,
a Tél éhes, szeme lángol. Dühös,
mert alig volt Ősz, s ami volt is,
annyira az se volt az talán.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.