Úgy reszketnek a parkban a fák
mint kivégzésre váró kopasz zsidók.
Előttük ősz fegyveres áll,
A láger néma.

Végtagjaikat a lágy szél rázza.
Lágy szél. Lágy szél: a félelem.
Lassan beletörődnek a halálba.
A láger néma.

Egymásra néznek, amint szemükben
a szenvedés lángjából csak szikra marad.
Merengőn saját árnyukra vetülnek.
A láger néma.

Hideg rázza a korhadt kérgüket,
levetkőztették őket a halál előtt.
A megnyugvás szívükön fehér lóként üget.
A láger néma.

Túl nagy a csend. A hold most lángoló
pilácsként sír a sötét űrben.
A csillagok is sírnak, kiönt minden folyó.
A láger néma.

Vihar támad, s a lövés-morajba
beleremegnek a fák, mielőtt véresen esnek
a fagyott földre, a téli talajra.
A láger
újra,
még mindig
s örökké
néma.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.