A hidegben lebegő lehelet látszik.
Az élet, mint végtelen sóhaj száll.
Kopasz fejeken egy utolsó hajszál,
mi ott marad majd a hűvös halálig
s utána is. Fagyos fikciók énekelnek
éjjel. A szájakból ki-ki nézelődnek
félénk füstfelhők, fel ne ébreszd őket.
A nyugodt éjszaka ölében alszanak.
Az abszurd alkony a városra hull
s vacog az utcákon kiskabátban,
miből meddőn lóg ki pár csonka ujj.
Belekapaszkodik a friss halálba
s közben barna bársonyba fúl.
A sóhajok a szájakba visszamásznak.

Eljött az idő, hogy visszafelé múljon.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.