Hiába nincs is már régóta tél
most belesüpped alvó arcomba,
s emlékeztet, hogy volt ősz.
Ősz, amikor elmentél.

Szemem nem lángol. Megfagyott
könny hull belőle már csak.
Tavaszhoz imádkozó
szempillákról lógó jégcsapok.

Tenyerem ráncai kis utcák,
miken a hideg végigszalad üvöltve
s az omladozó falakról vissza-
verődik egy lágy hazugság,

hogy hamarost mindenhol virág
árad majd, s a nyálkás bábokból
színes lepkék lesznek,
s vidáman kacag majd a világ.

Az én szívemben most a tiszta ősz
hegedül, mint síró vonósnégyes.
Daluk emlékeztet: tél lesz.
Tél, amikor visszajössz.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.