Hová tűntél? Talán oda
hová mindig vágytál?
Rózsaszirmos ágyban
fekszel? Szívem, lelkem
húz hozzád, de földhöz ragad lábam.

Az Utcaseprő kézen fog?
Te fülébe súgod,
szereteted titkait s
rózsa-avarba bújtok.

Szelíd hárfával siratlak,
téged lángoló Rózsa.
Máris mentél, alig jöttél.
Újra körbeér az óra
s újra egyre távolabb
érezlek magamtól.
Szövök szürreális álmokat,

hogy egyszer majd látlak.
S aznap rózsaszirom hull majd.
Hull a rózsa, hull, hull.
Egy mosolygó hullának
nyújtod át rózsádat.

Akárhányszor szirmot látok
te jársz az eszemben.
Bár karomba borulnál! De,
ha rózsát adsz helyette
nekem az is elég.
 
Rózsacsokor, verscsokor ez
hozzád, én szentem.
Rózsaszirom nőtt szívemben,
és egy ferde tükörben te
álltál velem szemben.

Elér hozzád hangom innen
az északi sarkról?
Elér oda hangom innen
hol a Hold a sarló?
Miattad ez lettem lásd:
rózsákat pazarló.

Szívemre hull Isten egyik
vöröses ősz fürtje.
Tán ott leszek egyszer veled
rózsaszirmon ülve,
de most e távolság nekem:
rózsa... Rózsatövis.
Húzd a szirmom magadhoz Uram,
ahogy húztad őt is!

Szólj Istennek, ha van,
lelkem testemben egy kósza
vándor, aki téged keres
Te lángoló Rózsa!

Bár nem hiszek én angyalban
se szentekben se másban,
de hinnék bennük
(nem azért hogy örökkön
éljek, hanem azért),
hogy arcod egyszer lássam.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.