Az Út mentén szaladunk.
Kezünkben tébolyult tervek foszlanak szét
és elhisszük, hogy holnap tán mást hoz majd a szél,
bár jól tudjuk, hogy e tarka télben
csak a hideg fuvallat tart ébren.

Az Út mentén sétálunk.
Függünk az álmoktól. Erősen szorítjuk e tömör,
sűrű semmit. Ébren vagyunk. E félénk fuvallat végig söpör
az út mentén s a fák a betonra dőlnek részegen.
A sors minket félrenyel.

Az Út mentén állunk.
Hétpecsétes titkokat fúj a szél a halott fákról.
Nekem meztelenül melegem van. Te kabátban fázol.
Azt kéred, hogy öleljelek. Úgy még jobban izzadok.
Az Út mentén...Az Út mentén: a hűs fuvallat itt hagyott.

Az Út mentén ülünk.
Lágy levelek lengedeznek felettünk. Alattunk
is életre kel az avar. Látod? Semmit sem haladtunk.
Ott ülünk, ahonnan elkezdtük a savanyú sétát.
Csak a szél fújt kicsit odébb tán. Végtagjaink bénák.

Az Út mentén fekszünk.
Vacogsz. Izzadok. Hajadba túrok. Izzadsz. Vacogok.
Magukból kifordulnak a felhők. Ma minden a megszokott.
Add nekem a kabátod, hogy a hideget értsem.
Mindkettőnk fülében sípol, a szenvedő szélcsend.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.