Olyan országban éltem,
hol egy kordonbontó ember
kordonokat épített,
hol a hazugságok hada
minden szépet szépített.

Olyan országban éltem,
hova fintorogva esett a hó.
Hol nem nyíltak virágok
tavasszal, s szájzárat
jelentett az igaz szó.

Olyan országban éltem,
hol a meddő rónán turulmadarak
holttestjei feküdtek némán
sírva. Akik valaha láttak,
vakok maradtak.

Igen...

Olyan helyen éltem,
hol az emberek fele vak volt,
a másik felének pedig kiszúrták
a szemét, hol a magány a szívekbe
mély ráncokat karcolt,
s kupacokban állt a kimondott
szemét.

Olyan helyen éltem,
hol elfeledett értékek hamvai
egy hurrikánban forogtak.
Üvöltő szájak szavai közül csak
suttogást lehetett hallani.
A szájkosarak mögül áradt
a fény.

Olyan helyen éltem,
hol mély-kék volt az ég,
tiszta volt a levegő, s fűvel
borított a föld. Most vérzik az ég,
füstös a levegő s a fű elég.
A párhuzamos falak némán
visszhangozzák: elég...

Igen...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.