Az ujjakról csörömpölve hulltak a hóba
a valóság gyűszűi. Talpunk alatt a holnap
végtelen végletté esett szét. Remegő
lábakkal állunk. Túl tiszta a levegő.

Szirénák hangjai harsognak a téren.
A fák vetülete ma túl szép s szabályos:
belül rágja őket egy fáradt, fázó féreg.
A hóban alszanak kósza, koszos kabátok,

kesztyűk s sálak. Gazdáik bolyongnak
valahol meztelen. A Himalája csúcsaira
görgetik Sziszifusz keserű kövét,
s magukba szívják a távoli bolygókat.

A hóból remegő hajléktalanok fel-fel-
kapnak pár magányos otthagyott
kabátot, kesztyűt, sálat s ezzel
lezárnak magukban egy korhadó korszakot.

A tiszta levegőben nyújtózok feléd és
a gyűszűket elnyeli e fakó fehérség.
Lábunk nyomán minket boldog hajléktalan követ.
A Himalájáról legördülnek a kövek.

Gyűszű szirénák, remegő férgek,
koszos bolygók, szabályos véglet.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.