Hóangyalok fekszenek a földön. Halottak.
Átvágtatunk rajtuk lobogó szívvel maholnap.
Szárnyaikon földre hullott fakó töltények
csillognak. Megszűnnek a törvények.
Lángoló szívünk megolvasztja fejük,
ahogy átszaladunk felettük kézen fogva, együtt.
Üres testüket lassacskán feltölti a folyton
zuhogó hó. Magamat egy hóangyalba fojtom.
Alakjuk megfontoltan esik szét. A szél
kis hópelyheket fúj az arcunkba. Valaki beszél,
vagy e halk suttogás csak az agonizáló angyalok
szárnyainak csapkodása? Én halott maradok.
A harmónia annyira halandó, ahogy a foszló
fapadok összeomlanak. Tegnap a mennyország,
ma már csak Oslo.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.