Túl úsztunk a bójákon,
a lábunk már rég nem ér talajt.
Az évek hínár korbácsok,
csomózódnak a víz alatt.

A szerelmünk szinte súlytalan
itt. Ez nem csak a fizika törvénye.
Alattunk emlékek, mint siklók suhannak.
Elmerülünk a hínárok zöldjébe.

Fejünk fölött fehéren fénylő
hidakról autók morajló motorjának
hangját hozza a folyó. A széltől
sebesebben úszunk, karunk fárad.

A vízbe lógó öreg füzek ágaiba
kapaszkodnánk, de mind túl gyenge.
A mélybe lökik szétszakadó árnyaikat.
A hínárok húznak, egymást elengedve

kapkodunk lihegve levegő után.
Az utolsó szót a folyó belénk folytja.
Két kacagó holttest úszik a Dunán
egymás leszakadt kezét fogva.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.