Ennyi kellett:
Kék csíkos füzetekbe írni,
amit csak én tudhatok, de mindenki
tud. Gyertyafénynél egy papírra
szavakat sírni.

Ennyit akartam:
Kis repedések résein nézni a nagy
világot teljes tükörképében.
Kiszáradt folyók medrében úszni
s elaludni viharfelhők alatt.

Ennyit szerettem volna:
Egy vak kutyát, kit az úttesten
átsegítek. Vonyítására megrezdül
szívem, szőrét simogatva. Sétálunk
éjszakákon át, a hazug Pesten.

Ennyire vágytam:
Egy percre látni csak arcodat
drága Miklós! Együtt várni, hogy
a természet megőrüljön Áprilisban.
De nem maradt más, csak e fiktív ekloga.

Ennyit kértem:
Kenyeret, Bort, Vért, Aranyat
s hogy virágok nyíljanak a magyar
ugaron. Szakadt papírra új, vagy új
papírra írni szakadt szavakat.

Ennyit kaptam:
Kék csíkos füzetet, s megannyi repedést
a szívemre. Viharfelhőt, egy fényképet.
Kenyér, Bor és Arany helyett egy
véres lantot s mosolygó megvetést.

Végül ennyi marad:
Jégeső verte virágok az üres ugaron.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.