A szívemből nő ki a kezem.
Közelebb húzom a horizontot.
A tér tegnap magából magányt ontott.
Én az emberekről ma megfeledkezem.

A nap most nyalogat nyelvével.
Túl sok végtelent látok itt,
s ahogy megfognék minden távolit,
a közelieket pont elvétem.

A szememben a horizont felbődül.
Hol a végtelenség ér véget
a szívem egy viharfelhőn ül.

A távoli napsugár éget,
s én most magamban legbelül
átölelem a messzeséget.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.