A pirkadat ráborította sörét
a városra, mi vidáman nyitogatja szemét.
Világít nagy kupacokban az utcán a szemét.
Én szobámban alszom. Itt minden sötét.

A magány, a bú és a félelem
nekem végül haszon lett.
S bár csonka szegény kis életem,

így bizonyosodunk arról meg,
hogy nem sántít az értelem,
hiába csonka a szonett.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.