Arcomba hajolnak a kopasz füzek
ágai. A természet s én: furcsa színpár.
Bár fényesen, feketén fog tintám,
betelt már a szakadt füzet.

Az ősz talpunk alatt tipeg.
Minden, mi szűk volt most túl tág:
a semmiben vacognak a színek.

Bár az arcomba csap minden ág
kezem nem éri semelyiket,
mert túl mély ez a magasság.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.