Anyám volt a magány. Apám az utálat.
Esténként dúdoltak ágyam mellett ülve.
Én szabályos, színtelen szemükre vetülve
néztem, ahogy nevetve szaladnak utánad.

Azóta: papír kezem, s toll a szívem.
Nyomukon rohanok egy erdő felé, hol
újra megölelhetem a magányt itt benn.

Erősen markolom, így eltörik a toll.
Itt vagyok végre: itt, hol közel minden,
mi érthető. Messze a valóságtól.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.