Settenkedve suhantál szívembe, hol
Tudtodon kívül, ágyaztam meg neked.
Egy pötty vagy a palettán, a legszínesebb folt,
Mert lemenő nap hajad, s tengerkék a szemed, mely
Láncokat ver kezemre. édes láncokat.
Egyszer majd, ha tán ágyadba látogatsz
Ráfekhetsz, s itt aludhatsz szívemben.                       

Dadog most a nap, a tenger
Is nyugtalan. takaró alatt alszik a valóság.
Álmodik, ahogy én álmodom e tengelyt:
Nevetve magamon, fekete mosollyal gondolva rád,
Alvás közben nem kívánva soha szebbet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.