Szétszakadtak a verseim:
nincs logika, okozat,
s nincs ok

Egymás haját tépik
a bárpultnál,
részeg motívumok.

A fehér, foszló
vakolat körbenéz
a képeken.

Önnön rímemben,
mint morgó mozaik
lassan végleg
szétesem.

Látom a szelet:
vöröslik. Jobb karjával
integet,

megmarkolom a hangját.
Bezárom a szabadba.
Hallom az eget,

                                                                                      hogy mosolyog.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.