A kutyák arcára rászáradt a magány,
mint a visító, száradó ráncok.
Nézem, hogy a nap szobám falán
erőlteti az árnyék-táncot.

Szemük beesett, a helyén egy lyuk
tátong: néma kutya-árnyak.
Az impozáns keringő végét várjuk,
ők halkan utánunk kiabálnak.

Farkuk olyan, akár egy korhadt ág,
a szél belekap néha-néha.
Ugatásuk zeng, mint a szabadság.
Szőrük széthordott széna.

A nap már bágyadt. A sötétség szól.
Hangja eltörött játék. A
téglákra szivárványként araszol
a kutyák gigászi árnyéka.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.