Szemem komfortos szállása
lett falfehér arcod beszippantó
bája. Titkok fénylenek benne,
mint kertes házak mállása

után a vakító, gyönyörű üresség.
Szemeid: két őszi levél, s
felettük hajad: a felkelő nap.
Néma vonzalmad a végtelen ég.

Mosolyod... mosoly... mos...
Fogalomtáram üres katlan,
hogyha mosolyod rám vetíted.
Én a sziklakertben kő vagyok most,

s egy másik kőtől elszakadva,
most már végleg gördülök feléd.
A vágyam, hogy mint érdes sziklán
rajtad talán fennakadjak.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.