A fák lombjai sötét árnyak. Amolyan
   süketnéma társak. 
Nyugodt minden, kivéve az álmából
   ébredő szél sikítása,  

s a félbeszakadt hold most mélyen
  belemerül e sikolyba.
Egymásra görgeti a köveket a Duna,
  mintha tüzet csiholna.

Szende arcán a szem a hold, és
  a hullámok mosolyok,
s a pára, mint mély-kék pipájából
  kiömlő füst gomolyog.

A szavára várok itt a kövek között,
  kinyitja most száját végre.
s megvilágítja bársony hangját a
  csillagok reflektorfénye.

A Duna morajló, magából induló,
  magába ömlő tézis,
de mostanra már a fákkal együtt
  végre néma a szél is.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.