Harminc év körüli szegény,
szakállas ül a Szentlélek téren.
A magány, s társai korhadt
teste csillog a szemén.
Kéreget egy kannás borért,
de már szebb életért nem.

Sikít a tél. Az elsöpört hó
a járda mentén fekszik, akár
igényesen húzott kokain csíkok.
A félig befagyott fehér folyó
félénken, szégyenlősen csorog,
mint ki maga alá oda piszkított.

Minden oly lassú. A szenvedés
is. Az Úr se akarja, hogy forogjon
a föld. A templom keresztje,
a beton, a buszok menetrendje, és
az Árpád híd, az újságos, s
minden arc, akár a hó: monokróm.

Késő délután, vagy kora este.
Az idő feloldódott, mint egy Eurovit
pezsgőtabletta. Míg egy lázas
szakáll a meleg takarót kereste,
alattam a busz elindult, de nem
arra, amerre legutóbb vitt.

Az Ikarus rezgése ringat, karol,
de a vékony párán át úgy látom:
Elhurcolnak egy hajléktalant
A Szentlélek téri olajfák alól.
Tizenketten még ma éjjel
megfagynak az utcákon.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.