...és akkor, ott megintt megláttalak.
Ismertelek valahonnan, régről.
Egy sima kézfej, egy puha alak.
Vacogni kezdtem a melegségtől,

mit bús barna szemed árasztott.
Rám néztél, mintha ajtót nyitnál,
s bent egy fekete-fehér szoba
csak, mégis vonzó álmos színpár.

Egyet előre léptem. Hátra
kettőt. Felismertél. Elfordultál.
Tán azért, hogy kicsit kéresd
magad, mint most éjjel a párna,

mikor már a mentális, és fizikális
fáradtságtól nem látok (mást,
csak téged, ahogy átöleled a
messzeséget). Végül vallomást

tettek szemeid. Újra, s újra
oda-oda pillantottál, de én
elfordítottam az arcom. Féltem:
A szemkontaktusunk peremén

lenéztem. Túl nagy volt a vágy
szakadéka. Nincs más: Én és Ő
gondoltam. Szemem becsukva
gyorsan elrugaszkodtam. Késő.

Úgy ültél ott, mintha a lelked
lenne eltörött testem képmása.
A HÉV-en láttam a boldogságot:
Lágy volt, szőke. Kb. fél mázsa.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.