Megint láttalak és rájöttem,
hogy mire vagyunk jók. A HÉV-en
egymással szemben állunk,
s arcunkra az élménytől
egy hamis mosolyt installálunk.

Látszó öröm jár át mindkettőnket.
Az ablakokra kézen fogva
kiül pár kusza emlék:
hogy azt hazudtad tiéd vagyok,
én azt, hogy másé nem is lennék.

A megállók csak repülnek. Ez már
a végállomás. Furcsa eszmecsere:
én megdoblak kaviccsal, te kővel és
én jövök: szikla... Minduntalan...
A búcsúzás egy hamis ölelés.

Miért van, hogy a HÉV visszavisz
közös emlékeink állomására,
hol mindig találok egy nem-múló nevet és
arcot. Hol eszembe jut sápadt
fogaidon a tündér nevetés.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.