Az amfiteátrum köveire
a kora-tavaszi hideg ül.
Te a holdfényben faként állsz:
mozdulatlan, meztelenül.

Némán nézem vonaglásod,
táncodat a jeges szélben.

Keskeny, remegő ráncaidban
csordogál az én új őszöm.
Észreveszel. Eltakarod magad
szemérmesen, míg levetkőzöm.

Szemedben a magány teste vagyok:
egy kihalt gyár, egy vén árva.
Én a bőrkabáton át próbálok
tűt szúrni a vénádba.

Suttogok

a félhold ferde fényében:
"Szeretném fejemet öledbe tenni.
Ha már eltörni nem tudsz,
próbálj meg megrepeszteni"

-s akkor remegő ráncaid
én tört üvegként tovább ásom.
Táncolok a forró szélben,
némán nézed vonaglásom.-

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.