I.

Ma új Buszokat állítottak
a vonalunkra. Új hangján
záródik az ajtó. A fák inognak
a sötét, ráncos, öreg hangár
előtt. A motor énekel szinte,
az üvegek tiszták, a festés friss.
A Busz csorog a Szentendrein színe
minden Ikarust elnémít.
A szokott arcok, mint kínai
turisták néznek körbe, nem szólnak.
A jegylyukasztók, mintha szirmai
lennének a kék karú kapaszkodóknak.
A fény is valahogy jobban süt
be a rögzített ablakokon.
Az Ikarusokban még holtnak tűnt
házak közül az egyik andalog most.

II.

A Czetczre érünk, kicsit megnyugszom:
ez a Busz itt is ugyanúgy remeg,
mint bármelyik régi, így elhúzom
nótám mielőtt trubadúr leszek
s áhított nőm lenne e morgó busz.
A benzin most a levegőbe harap.
Minden új, de a szokott út
örökre már ilyen göröngyös marad.
Leszállok... A lámpát nézem.
Ő is üresen néz ma rám.
Megszólít: "Barátom! Állj hát készen
a szokott utca visz haza az éjszakán."

III.

Új busz jár. Nem tudom letagadni,
hogy bennem valahol állomás van.
Jobb lett volna tán fent maradni,
s még tíz percig hinni a változásban...

Legalább a végállomásig...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.