Kémleljük a teraszon a tengerkék eget.
Ránk zuhan a nap pihe sugara.
Alattunk a tavasz lépeget.

Halkan suhan, de hirtelen szívén vágja
egy visítás, talán madár, vagy
egy mentőautó szirénája.

Vagy talán a színek. Ma ők is zengnek,
s megremegő ágak árnyékában
talállak tán csak szebbnek.

A nap pár pocsolyát húz most egy karóra.
Az árnyékok lassan körzőznek,
akár egy öreg napóra.

Semmi nem él, de mégis minden mozog.
Stabilan a megszokott pályán.
Született öngyilkosok.

Mármint a rügyek. Az utcán végigcsorog
az üresség. A felhők közül most
kibújnak a kék-vicsorok.

A napnak a fogába látszólag szálka ment.
A szél belekap mindenbe, csak
egy szalmaszálba nem.

Becsukott szemmel ülünk mi a teraszon.
Rád dőlök, mint a fák árnyaikra,
s az öledben elalszom.

Mozdulatlan vagyok. Álmodok egy tájat:
napsugár, visítás, árnyak, rügyek,
szél, üresség, remegő ágak.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.