E kórterem-zöld lassan megőrjít.
Magányt nyom vénámba csak a kanül.
Gyere látogatni! Kérlek maradj itt!
Légy, ki halálos ágyam mellett halkan ül

hallgatva levegővételem metrikáját,
nézve nap-mint-nap, hogy romlok-javulok.
E rapszodikus órák: a lelket megcibálják,
a szív körül mind ütőér-hurok.

Orvosokat kérdezgetve, még kb.
mennyim lehet hátra. Egy nap? Két nap?
A kórterem néma. Csak pittyegő EKG...
Tán fölösleges is a jövőheti étlap.

Nézve izzadásom, hogy utolsó erőmmel
még beléd markolok. Húzz ki innen!
Nem mutat semmit a vérkép, a röntgen.
Megkérnélek, hogy vidd el a szívem,

de nem tudok beszélni. Torkom fáj.
Legyél neki te az utolsó zsálya,
vagy maradj csak, ki eddig voltál
tudtodon kívül egy beteg múzsája.

Az ágy mellett már mindenki némán áll.
"Sajnos itt lassan nincs mit tenni."
Én úgy érzem: túlélném, ha próbálnál
még utoljára TE megmenteni

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.