Két folyton egymásba mutató nyíl.
Közöttük semmi. Ezek vagyunk mi.
Hobbink, hogy mint egymásra árnyékot
vető házak nem hagyjuk egymást aludni.

Vagy csak lehet, hogy én nem hagyom magam.
Talán azért, mert te vörös, én G.
Magam akarnám változtatni szíved
felett az örökkön borús éggé
mi alatt sétálunk.

Vagy csak remélem, hogy téged nem hagylak.
Tán hiszem, hogy látod: én G, te vörös.
És kicsit remélem, hogy majd egyszer
ott ülsz egy elhajíthatatlan kövön
a néma tengernél.

Mi lenne, ha szívemben e mozdulatlan
kőre leülnél, s itt ellennél
egy kicsit. Tudom... furcsán hangzik,
de csak szerelemre kellenél.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.