... és rajtad maradhatnék-e esetleg
én is? Valami mély nyomot hagyva,
mint egy fültágító? Veled nem esett meg
mi velem, hogy a magány kezedbe adta
fekete rózsáját, s te próbáltad
messzire dobni, de a sarat jól állta
pillanatragasztója? Most te kitépted
öregedő kezemből, s Én megint élek!
E sebeket hiszem, hogy mindketten akarjuk.
Csak hogy miképp? Majd eldől... tudod...

Én csak mély akarok lenni, nem apró lyuk,
ami visszanő majd előbb-utóbb.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.