Csak állj ott. Mosolyogj a pult mögül.
Útvesztő szemeddel nézd, ahogy ülök,
hogy mikor konstatálom, majd úgy örül-
jek, mint mikor léted puha párnáján elszenderülök
álmaimban. Elmennék egy csókodért bárhova.
Öt méterre állsz, de az egytől-egyig végtelen.
Pillantásod egy halk szenvedés zápora
nekem így e tomboló, belvárosi melegben.

Talán jobb is vagy így, félig elérhetetlenül,
félig azonban fürkésző szememnek adva,
mikor periódusokban tekintetem arcodra ül.

Nézem lyukas léted e bárszéken maradva.
A szívem a légkonditól lassan kihűl,
de lám meggyújtod szótlanul újra,
mikor párhuzamosként egymás felé haladnak
a végtelenben tekinteteink.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.