Tán az útnak nincs is vége.
Állok. Meredek a messzeségbe.
A szív gyökeret vetett itt.
Süppedek a sárba lejjebb.
Valahol nyugalmat kell, hogy leljek.
Karolva sötét kilométereit

e nyögő, szenvedő létnek.
A macskakövek hátra lépnek,
vagy én nézek rossz irányba,
mintha véletlen nem haladnék.
Felettem a kettészakadt ég
darabjait a halál cibálja.

Errefelé a semmi túl nagy,
a tájelemek belebújnak
és a menekülő időt is át-
húzzák magukkal. Pislogok,
s közben eltűnnek a csillagok
elrabolva a rivaldát.

A kontúrok összeolvadnak.
Nyomát sem látni már a sebzett vadnak:
a szenvedő, haldokló időnek.
A hangok s szagok? Mind kába.
Beleuntak e lüktető ritmikába.
Könnyel áztatom sáros cipőmet.

Törött bottal vak öregember
vagyok, ki emlékeket öklendez fel,
egy törött-márvány alávaló
csak, ki az időnek vezekel
rozsdás láncokkal a kezeken
s nehéz kövekkel a lábakon.

A horizontba csobban az éj.
Üres vagyok, mint egy tökmag héj.
Tán az útnak nincs is vége.
Legalábbis innen biztos nem
látszik, de azért bíznom kell
itt állva, meredve a sötétségbe.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.