A stég úgy fekszik a Dunára most rá,
ahogy tegnap én aludtam mellettem.
Múltam pár elkopott egy forintos tán
miket e látvány csempészett a farzsebembe.
Az itt hagyott, elfelejtett panelházak
néznek engem s a kövek hada közül
aggasztom rájuk szemem. Ma megvártam
magam és így lelki hajam őszül.

A kövek beszélnek, s véd az talán,
hogy helyet találtam a Duna svédasztalán.

Egy fa tükörképe, úgy süllyed a Dunán,
ahogy tegnap merültem én önmagamba.
Öngyilkos gallyak, egyik a másik után.
Némelyik pisztolyt, némelyik tőrt ragadva.
Az itt hagyott, elfelejtett palackok:
Árva gyerekek, kiket egy-egy kő szült.
Királyok, királynők, bástyák és parasztok.
Nézzük az égő folyót, vállamon az Ősz ül.

A kövek beszélnek, s véd az talán,
hogy helyet találtam a Duna svédasztalán.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.