A tengerparton fekszik
egy fehér madár félhullája.
Szívét bogarak eszik.
Csak azé, aki megtalálja.

Féllába egy szikláról lóg
s a tenger már az övé,
ahogy hálót fon a barna pók
s fejest ugrik a sötét

a sós vízbe. A hulláról
sírva sírba ringatják
a tetveket morgó hullámok.
Elönti a higgadtság

a sziklákat. A víz mossa a
vért, majd újra a partra
önti. Tán a sors fintora csak,
hogy senki meg nem találhatja.

A tenger mellett állok,
Mint magányos, holt rab gólya.
Egy csócsált szívre firkálok,
mely költészetem margója.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.