Úgy tűnik végtelen a téglafal.
Ahogy látom a semmibe tart
s ez a végtelen síró néma zaj
mi tövében aludt
meghal.

Vörösen izzó darabjai
horkolnak. S az öreg téglákon
megjelennek néha kalandjaik.
Az újakat kerülgeti a
rémálom.

Beépítésre várva reszket
megannyi nemesen vöröslő.
Új kalandok, új versek,
új formák, új költők.

De lehull minden régi tégla
s az újakra esnek visítás
közben. A fal a jelen martaléka.
A végtelenbe nyúl, de
nincs is már.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.