Megy a szürke alak.
Szeme könnyben forog és
lassan árad mint a patak.
Keres valamit,
vagy valakit.

A nevét üvölti folyton,
mit üres utcák visszhangoznak.
Csak valaki szóljon
hogy hiába keresi
azt a valamit,
vagy valakit.

Feje fáj, s lába reszket.
A tegnapja egy üres fa.
Emlékszik: apja almát evett,
de másra már nem.
Csak arra, hogy
keres valamit,
vagy valakit.

Kezére néz, mi vörösen lángol.
Szemében a fény összeomlik.
Felismerés csöpög az őszi fákról
s az üres utcákból a
visszhang örökkön szól:
Ábel...Ábel...Ábel...
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.